Huszonéve vagyok túlsúlyos, mindenkinek így vagyok a fejében, saját magamnak is. Én vagyok a husi, akinek a jelenlétében nem szoktak nagy zabálásokról mesélni, se sütirecepteket cserélni, se miniszoknyáról beszélni. A lényemhez tartozik a túlsúly, mint a hajszínem vagy a fülem formája. Vagy legalábbis tartozott, egy évvel ezelőttig.

A kép illusztráció

Amikor az emberek karanténhájról kezdtek panaszkodni, én már bőven fogytam, titokban, egyedül, otthon. Valahogy úgy jött ez az egész, hogy itt a lehetőség, végre nem látszom, örültem, hogy elbújhatok a világ elől. És újragondoltam az életemet a home officeban. Nem kellett firtató kérdésekre válaszolni a konyhában kávéfőzés közben a kollégáknak, hogy „Te beteg voltál?” – mert azt, hogy fogytam, senki se merné megkérdezni egy dagitól.

Szóval amikor bejött az elzárás, rendeltem pár kettle bellt, gumiszalagot, és elkezdtem a kertben az edzést. Aztán a lakásban folytattam, amikor már nagyon hideg volt.

Letöltöttem egy programot, minden nap edzettem, közben zsírégetőt szedtem és figyeltem a kalóriadeficites diétára.

És én, a husi, a kiselefánt, olyan gyorsan kezdtem el fogyni, hogy meg is ijedtem: csak ennyi az egész? Ilyen egyszerű? Akkor miért nem előbb kezdtem neki? A fogyás, mint egy nagy mumus volt mindig a fejemben, és most kikészített, hogy nem is olyan nagy „falat”, hogy csak én dimenzionáltam túl a dolgot, és akár előbb is változtathattam volna.

Nem is az evés, inkább a mozgás volt nehéz, nyikorogtam, mint a Bádogember, hiszen középsuli óta semmit sem mozogtam. Az erőnlétemről ne is beszéljünk….

De minden nap, szigorúan másfél órát beleadtam. Ha szuszogtam, hát szuszogtam, dőlt rólam a víz, és semmilyen jutalom nem volt a nap végén, se csoki, se fröccs, se pizzaszelet.  

Amikor vége lett a home officenak és először bementem az irodába, megállt a légy a levegőben. A csajoknak szó szerint leesett az álluk. Más emberként álltam ott, más ruhákban, más tartással, más önbizalommal.

48 kilóval közelebb az álmaimhoz.